Magyarországon a balettművészet több mint kétszáz éves múlttal rendelkezik. Már a XVIII. században rendszeresen tartottak balettelőadásokat a főúri kastélyok színházaiban. A XIX. században társulatok alakultak, amelyek országszerte és külföldön is felléptek, majd nemsokára állandó otthonra találtak a Nemzeti Játékszín és a Pesti Magyar Színház színpadain. 

Az igazi fordulat 1884-ben következett be. Ekkor nyílt meg a budapesti Operaház, amely a magyar balettművészet központja lett. Bár Magyarországon napjainkban már több kiváló balettegyüttes működik, a Magyar Állami Operaház balettegyüttese, a Magyar Nemzeti Balett jelenleg is az ország első számú együttese, és - nem túlzás állítani - az európai balettművészet egyik fellegvára.

 

Az 1884-ben működő operaházi balettegyüttes nem sokban hasonlított a maihoz. A balettkar hatvan főből állt: harminc kartáncosnőből és harminc rendszeresen szereplő balettnövendékből. Élükön két olasz és négy magyar szólista állt. Az eddig felsoroltak kivétel nélkül nők - a megnyíló Operaháznak egyetlen egy, Milánóból szerződtetett férfitáncosa volt. 

A budapesti balettművészet fejlődésének kezdeti évtizedeit három lényeges tényező határozta meg. A tánctechnikára és a képzésre az olasz iskola volt kiemelkedő hatással, a színpadi ízlés alakulásában a közeli Bécs volt a minta, és mindemellett - a kezdetektől fogva - erős igény jelentkezett a magyar nemzeti táncművészet kialakítására.

 

A magyar nemzeti balettművészet kialakulása hosszú időszak eredménye volt, és kellett hozzá a kiemelkedő tehetségű alkotóművész: Harangozó Gyula. Az Operaházban 1936-ban mutatták be a Csárdajelenetet, Harangozó első színpadi művét, amely mérföldkő a magyar balettművészet történetében. Munkásságával Harangozó Gyula lett a magyar nemzeti balettművészet megalapítója. Számtalan egyfelvonásos és egész estés balettet koreografált, amelyekben a magyar néptánc elemeit sikeresen ötvözte a klasszikus balettal, kiváló dramaturgiai érzékével élvezetes színházi produkciókat hozott létre, és bebizonyította, hogy a színpadi tánc eszköze alkalmas a különböző figurák, karakterek ábrázolására. Kiemelkedő művei a Coppélia, a Furfangos diákok, a Seherezádé, a Térzene és a Bartók Béla zenéjére koreografált, A csodálatos mandarin című egyfelvonásos. Ez utóbbi mű Európa számos, jelentős balettszínpadán öregbítette a magyar balettművészet hírnevét.

 

A magyar hagyományok mellett az 1950-es évektől erőteljesen jelentkezett az orosz iskola hatása. A nyilvánvalóan politikai okok miatt kialakuló közeledés a balettművészet szempontjából csak haszonnal járt. A balettegyüttes műsorán megjelentek az orosz klasszikus balettek, a képzési rendszert orosz minta alapján alakították ki, és ennek következményeként sokasodtak a színpadon a technikailag kiválóan képzett és elmélyült művészi alakításra képes balettművészek. A Magyar Nemzeti Balett arculatát a mai napig négy jelentős tényező határozza meg: a Harangozó Gyula nevével fémjelezett nemzeti hagyományok, a klasszikus orosz iskola hatása, a Harangozó utáni magyar koreográfusok munkássága és a kortárs, modern európai és amerikai áramlatok megjelenése.

 

A Harangozó Gyula utáni magyar koreográfusok kiemelkedő alakja Seregi László. Seregi - jelképesen - 1968-ban vette át a stafétabotot Harangozótól. Ebben az évben mutatta be az Operaház - hatalmas sikerrel - Spartacus című balettjét. Seregi műveiben megfigyelhető a mai magyar balettművészet valamennyi jellemzője. Ő is merít a néptáncból, formanyelvének alapja a klasszikus balett, de hatnak rá a kortárs stílusok is, és jó ismerője az orosz iskolának. Egyedivé a társművészetek iránti különleges fogékonysága emeli. Koreográfiáit a kiváló dramaturgia, a muzikalitás, a képzőművészeti ízlés, a stiláris sokszínűség, a teatralitás és a finom humor jellemzi. Szerte a világon, Chilétől Németországig, Ausztráliától Honkongig, Kanadától Finnországig bemutatták és játsszák darabjait. Legjelentősebb művei: a Spartacus, a Sylvia, a Rómeó és Júlia, a Szentivánéji álom, A makrancos Kata és egy kitűnő egyfelvonásos, a Változatok egy gyermekdalra. A magyar és orosz hagyományok ápolása mellett az 1970-es években a Magyar Nemzeti Balett határozottan nyitott a modern amerikai és európai stílusok felé: a következő évtizedekben repertoárra kerültek Balanchine, Béjart, Ahston, van Manen, Ailey, Kylián és North kiemelkedő alkotásai.

 

2011 szeptemberében megbízott balettigazgatóként Solymosi Tamás vette át a Magyar Nemzeti Balett vezetését. Évtizedekig tartó, nemzetközi színpadon eltöltött balettművészi pályafutásának köszönhetően széleskörű szakmai ismeretekkel és ismeretségekkel rendelkezik. Ebből fakadóan a nemzetközi mércéhez igazodva határozza meg az együttes repertoárjára kerülő kínálatot. A diótörő a Magyar Nemzeti Balett emblematikus előadása, a műsorrend elmaradhatatlan darabja. Solymosi a tradíciókat tiszteletben tartva színesíti a repertoárt. 2012-ben újra műsorra tűzte Don Quijote-koreográfiáját, majd ősszel nagy sikerrel mutatták be Cranko Anyeginjét, Tatjana szerepében a Solymosi Tamás hívására Budapestre szerződött Aliya Tanikpayevával. A klasszikus nagybalettek mellett szép számban tartja műsoron hazai koreográfusaink remekeit: Pártay Lilla Elfújta a szél-koreográfiája mellett ifj. Harangozó Gyula Hófehérke és a 7 törpe című alkotása, és Seregi László darabjai: a 2012/2013-as évadban a Rómeó és Júlia, A makrancos Kata és a Szentivánéji álom is szerepel a műsoron. A modern vonalat Eifman Karamazov testvérek című darabja, valamint Eagling, Dawson és Kylián egyfelvonásosai fémjelzik. Solymosi Tamás kiemelt figyelmet fordít a szólisták karrierépítésére és a személyre szabott, megfelelő szereplehetőségek biztosítására.

Solymosi Tamás 

Popova Aleszja, Tanykpayeva Aliya, Kozmér Alexandra, Oláh Zoltán, Bajári Levente, Bakó Máté, Cserta József 

Don Quijote, Elfújta a szél, Anyegin, Szentivánléji álom, A makrancos Kata, Rómeó és Júlia, Hófehérke és a 7 törpe, Pas de trois (a Győri Balett és a Pécsi Balett meghívásával),

Öt tánc (A napfény természete, Duett, Örvényben, Petite Mort, Hat tánc)

Klasszikus és modern balett